Száraz november

A novemberem sosem volt száraz felnőttkoromban. Az a helyzet, hogy tizennégy éves korom óta nem az. Az ősz és a tél számomra valahogy mindig is az ivásról szólt.

Hiába hideg van, kint is és bent is szívesen ittam bármit. Járkáltam boltról boltra, és valahogy az ünnepek előtti fontos hónapnak tartottam a novembert. Nem akartam elvesztegetni egy ilyen remek időszakot arra, hogy ne igyak.

A karácsony, az ünnep előfutára volt ez mindig, még ha utáltam is az álszent ajándékozós ünnepeket meg a boldog új évet. Az október borízű, a november vermutszagú, decemberben a rumnak zserbóíze van, a január pedig pálinkával teli.

Igazából ennyire nem váltak külön ezek az italok, csak a zserbó – azzal ritkábban éltem. A februártól októberig tartó időszakot pedig végigsöröztem. Napi tíz-tizenkét sör, mellé az egyéb „finomságok”: Martini, Absinth, gin, konyak.

Száraz november? Nem igazán értettem sosem a miértjét és a jelentőségét. Nem foglalkoztam vele.

Voltak ismerőseim – boldog szociális ivók –, akik azzal az indokkal utasították el egy összejövetelen az italt, hogy ők most száraz novembereznek. Én meg csak somolyogtam bamba tekintettel rájuk.
„Ja, jó, akkor majd én megiszom.” – mondtam, és már mentem is tovább azokhoz, akik velem együtt nem hagytak ki egy hetet sem ivás nélkül.

Ezek voltak a sorstársak, alkoholisták, problémás ivók. Együtt röhögtünk egy sarokban, vagy oldottuk meg a világ problémáit a poharaink fölött.

Közben fel sem fogtam, mi zajlik a magányosan hagyott ismerősömben. A kanapén ült, zavartan mosolygott felénk, de nem ivott alkoholt. Ő már akkor tudott valamit, amit én akkor még alig sejtettem.

Hogy mi zajlik ilyenkor egy emberben, annak csak a töredékét tapasztaltam meg. Az nem november volt, hiszen ahogy írtam, a hideg idő nekem egyenlő volt a konstans spiccességgel.

Egy májusi napon gondoltam rá először, még függő éveim elején, hogy talán meg kellene próbálnom egy hónapig nem inni. Nem is sejtettem, micsoda szenvedés vár rám.

Akkor még nem függtem fizikailag a szertől, inkább csak lelkileg tapadtam a bódulathoz. Elhomályosította a valóságot, és nekem pont ez kellett. Hogy ne lássam, mi van körülöttem, vagy ki néz vissza rám a tükörből.

Fel kellett készülnöm a nagy tettre, ezért másfél hétig folyamatosan csökkentettem az adagomat – a biztonság kedvéért. Akkor még ment az ilyesmi. A kezdet előtti nap már csak másfél doboz sört ittam.

Na, jó, essünk neki – mondtam magamnak azon a reggelen, amikor el mertem kezdeni a józanságot.

Az első héten enyhe fizikai fájdalmat éreztem, holott tudtam, hogy inkább lelkileg nincs valami rendben.
Gyomorprobléma, szívprobléma, fejfájás, hányinger, enyhe zsibbadás reggelente, este pedig komolyabb pánik, hogy reggel majd nem ébredek fel.

Micsoda hülyeség, hogy az alkohol abbahagyásával attól féltem, meghalok, az italozásomkor pedig ez a lehetőség eszembe sem jutott.

Munkatársaimmal, családtagjaimmal egészen ingerülten viselkedtem, azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén – de az még jobb lett volna, ha ihattam volna egy sört.

A boltban gyakran hosszan néztem az alkoholos polcok felé, de aztán megvettem magamnak valami rohadt szörpöt, hogy az édes valamit segítsen.

Azt vettem észre, hogy nem tudok mit csinálni, nincsenek céljaim, és meglehetősen rövid távon gondolkodom az életemről. Ez akkor halványan elgondolkodtatott, hogy talán problémám van – de nem akartam ezzel foglalkozni.

Kicsit több mint egy hónapig bírtam. Aztán rohantam a szupermarketbe, mintha valami láthatatlan zsinóron rángatnának oda. A kosaram hamar megtelt sörrel, borral, ginnel – nem is szándékoztam élelmet venni.

Ez így jó lesz, gondoltam, egy hétig elég piát vettem. Az volt a baj, hogy két nap alatt elfogyott, és jött az újabb nagybevásárlás.

Többé nem kockáztattam, és nem hagytam ki ilyen hosszú időt. Már csak párszor fordult elő, hogy egy-egy hétig nem ittam, de aztán szép lassan beépült az alkohol a napjaimba, és nem volt olyan több éven keresztül, hogy ne ittam volna.

A novemberekre úgy emlékszem, mint a leginkább vedelős hónapokra. Szép indítása volt ez az ünnepeknek, szerettem a nedves novembereket.

Csak mikor már az elvonás miatt kórházba kerültem ivós időszakom legvégén, csak ezután töprengtem el először komolyabban azon a bizonyos májuson, amikor még – utólag így gondolom – volt kiút az alkoholizmusból.

Beláthattam volna, hogy itt bizony hatalmas bajok vannak, ha ennyire nehezen engedem el a kezemből az alkoholt.

Nyilván mindenkinek megvan a saját útja, a saját módszere, és a függők a saját tempójukban jönnek ki a függőségükből. Adjunk magunknak időt, ne ostorozzuk magunkat, ha valami nem sikerül.

A visszaesés is az életünk része – de ez engem nem vigasztal.

A száraz május után tíz éven keresztül ittam, leépítettem a kapcsolataimat, és a szervezetem is egy kritikus pontig jutott.

El kellett döntenem, hogy elengedem-e az alkoholt, és akkor megmenekülök – vagy nem, és akkor a következmény akár a halál is lehet.

A Száraz November remek dolog, hogy kipróbálja az ember, mennyire nagy a baj. A test és a lélek nem hazudik – csak figyelni kell rájuk. 💧